1977 tavaszán születtem. Az első 3 év, amennyire csak vissza tudok emlékezni, elég mozgalmas volt. Megtanultam járni, beszélni, magamat megkülönböztetni a világ többi részétől. Legalábbis akkor úgy tűnt, hogy sikerült.
1980 Az
óvodába vonulni csodás érzés. Ezen bizonyára sokan
átestek. Egy brutális kinézetű óvodai kisegítőnőről
vannak emlékeim, aki mindenáron be akata bizonyítani, hogy
bepisiltem. Holott csak túl korán hagytam ott a wc-t, egy
százlábú kedvéért, aki az udvaron várt rám. A Personal
Horror és a Thriller kategóriájába sorolható volt az, amikor
ez a túlméretezett hölgy bemászott a kert végében
ékeskető rózsák közé egy metszőollóval a kezében. Dongva
menekültek előle a darazsak. Amikor kijött, láttuk vérrel
borított kezét és tudtuk, hogy a rózsák nem adták magukat
olcsón (vagy volt ott valami más is?).
1983 Már
majdnem azt hittem, hogy vége a megpróbáltatásoknak, amikor -
mint derült égből a villámcsapás - iskolai előkészítő
táborba (lager) kerültem. A hasonló korú foglyokkal laza
szövetséget alkottunk. Így sikerült túlélni ezt is. Fontos
lépcsője életemnek, hiszen azonkívül, hogy a logopédustól
itt tanultam meg, hogy a kígyó sziszeg, itt alakult ki
bennem bizonyos fokú műszaki érdeklődés. Egy magnót - ami
elromlott - darabokra szedtem. Valószínűleg nagyon
élvezhettem, mert ezt követően nekiestem az otthoni
játékaimnak is. Azokat szintén miszlikbe. Amikor viszont az
összerakásra került volna a sor - nos, fogalmazzunk úgy, hogy
addigra meguntam a dolgot...
Ezen év
szeptemberében már az iskolapadban ültem. Az alsó tagozatos
diákok boldog, önfeledt életét éltem. Volt egy barátom,
akivel általában nem tudtam megegyezni azon hogy a játékban
melyikünk Starsky és melyikünk Hutch, Luke Skywalkerről már
nem is beszélve. Itt értek életem elő nagy
igazságtalanságai. Egy bizonyos Vali néni, egy nyugdíjas
házisárkány - aki a napközis tanító áldatlan szerepét
játszotta -, kedvteléssel böngészte dús hajkoronáinkat -
minden bizonnyal kedvenc eledele -, tetvek után kutatva. Sajnos
nagyon öreg volt már, nem érezte az ízeket, ezért a fejem
tetején talált korpákat a szemtelen kis élősködőkkel
azonosította. Lett is persze beszéd arról, hogy ki tetves...
Gyanítom még a szülők között is. A téves diagnózist
elhamarkodott műtét követte. Pár héten át gyomirtószer
kellemes parfümillatát árasztottam magamból. Természetesen a
tetűvel összekevert korpa immunisnak bizonyult... Volt egy
osztálytársam is - talán Petrovicsnak hívták -, akit
fontosnak tartok megemlíteni. De hogy ez a keresztneve vagy a
vezetékneve volt-e... Szóval ezen Petrovics gyerek iránt
egyszer nagy haragra gerjedtem. Emlékszem, hogy nem kergettem az
ebadtát, csak egyszerűen feláltam és elindultam felé. Az
pedig a földre vetette magát és fenhangon jajgatni kezdett.
Én meg csak álltam mellette és bámultam rá - nem tudván,
hogy mi történik. De a feljegyzésből, ami a tájékoztató
füzetbe került Vali néni aláírásával, feketén-fehéren
kiderült, hogy agresszív viselkedésformámon valahogyan
változtatni szükségeltetik. Az egyik barátommal pedig egyszer
egy törött hulla-hopp karikát hoztunk ki az udvarra, és azt
dobáltuk egymásnak. Természetesen a tanítónő hamar rájött
hogy mi törtük el azzal, hogy dobáltuk. Így aztán egy hét
múlva két új karikával bővült a leltár... Egyszerűen
sohasem hittek nekem, pedig nem voltam egy (olyan) hazudós
gyerek...
1987 körül már felső tagozatos voltam. Ezt, az angol nyelvoktatásunk csak egy évvel előzte meg. Emlékszem amikor az osztályunkat két egyenlő részre osztották. Én az angolosba kerültem. Nekem elhihetik, rendkívül érdekes dolog idegen nyelvet tanulni olyan tanároktól, akik nem tanárok, és még angolul sem nagyon tudtak... (azért talán 1 kivétel volt (a nyolcból)).
Laci Bá'-ról vannak kellemes emlékeim. Ő a karbantartó volt
azokban az időkben. Habár amilyen inkompetens tanárok és
tanítók gyülekezete volt az az iskola, csodálkozom, hogy nem
nevezték ki osztályfőnökké... Kedvenc mondása örökre
megmaradt bennem. Amikor berúgtunk egy ablakot a labdával, vagy
egyéb kárt okoztunk, Lacibá mindig kiemelkedett egy közeli
szerelvényhalom mögül, nyakig olajosan, és már hangzott is
fel az öblös:
- Melyik volt az a melyik az!? Szóval erre a
fazonra egyszer sikerült ráhozni a frászt. Talán bújócskát
játszottunk egy barátommal (igen, ez még mindig az a haver),
de az is lehet, hogy csak egy krétacsatában általam
elindított, igen jól célzott munició miatt kellett
félrehúzódnom, amikor is a pincében megbúvó sötét és
poros raktárban lapítottam egy asztal alatt. Ide elvileg senki
sem jöhetett be, mert volt egy lakat az ajtón. Ám az ajtó
elég rozoga volt. Annyira lehetett kinyitni, amennyi ahhoz
kellet, hogy beférjek. Szóval már jópár perce ott guggoltam,
amikor szivem heves kalapálása mellett külső neszekre
figyeltem fel. Nyikorgás, surrogás, majd lépések zaja
közeledett. Határozott léptek voltak ezek, talán kimértek
is. Az egyik lábát kicsit húzta. Lélegzet-visszafojtva
meredtek tágra nyílt szemeim a sötétségbe. Látni véltem a
kifordított embereket az alfa holdbázisból... Amikor a szemem
sarkában mozgást érzékeltem, ugrottam! Egy agyonmosott
köpeny, olajos aroma szaga csapódott arcomba. Ordítva futottam
arrafelé, amerre a kijáratot sejtettem. Rémületében Lajosbá
is ordítani kezdett! Sietve buktam át a küszöbön és
szaladtam fel a lépcsőn. Lent pedig, az első ijedtség
elmúltával, az ódon falak nevetve dobálták egymásnak a
méltatlankodó dünnyögést:
- Melyik volt az a melyik az!?
Kicsit megváltozott az érdeklődési köröm is. Volt két
tanárom akik miatt az irodalom kezdett érdekelni. Persze nem
éppen az Így élt Józse Attila tetszett meg benne...
Pár írásom volt, amit kedvtelve olvastak. Így aztán kaptam
lehetőséget arra, hogy az iskolai újságban publikájak. Mind
a három számban, ami csak megjelent... Néhány vers, egy mese,
semmi több. A színvonal e körül inadozott:
Bőg a csacsifogat, mert húzzák a csacsi-fogat.
A középiskolás évek túl sok izgalomban nem bővelkedtek, ám unalmasnak sem nevezném őket.
Még elsőben történt, hogy a többiek által - az óraközi szünetben - felfedezett szórakozási formához csatlakozván egy soros mondattal bővült ellenörzőkönyvem szülő-tanár kommunikációs rovata. A tanterem a második emeleten kapott helyet. Ablakán az adott pillanatban kitekintő személy egy taxist látott, ahogy a kocsiját mossa. Ő volt a repülő kréták célpontja. Körülbelül hatan már vagy tíz perce dobálták, nem túl sok sikerrel. Nos, én csak egyet dobtam... Kopasz fejéhez kapva, szitkokkal az ajkán indult a kapu felé... Hasonló lendülettel céloztam meg másodmagam társaságában a hátsó lépcsőházat (tiszta mázli, hogy ilyen is volt). Sajnos következő szünetben mégis utolért a vég. Ellenőrzőkönyvem új fejezete így szólt:
" Tamás dobált. "
A szülőkhöz intézett körlevél mindössze egyetlen szóban tért el a különböző címzettek esetén. Született 1 db "Béla dobált", 2 db "László dobált" és így tovább...
Hamarosan folytatom!